|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 53 találat | lapozás: 1-30 | 31-53 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Koszta István 1991. február 7.A Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. dec. 27-én Marosvásárhelyen tartotta első országos kongresszusát, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Elnök: dr. Tőkés László, alelnökök: dr. Újvári István, Apor Csaba, Farkas István, főtitkár: Kelemen Kálmán, szóvivő: Hunyadi András, vezetőségi tagok: Moldován Béla, Sipos Gábor, Koszta István, Filep Csaba és Miholcsa József. A kongresszus úgy határozott, hogy az RMKP székhelye Marosvásárhelyen legyen. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 7./1991. június 22.Székelyudvarhely sajtó-tavasza címen sorolta fel Pintér D. István a fordulat óta a városban született lapokat. Első a Katona Ádám-vezette Szabadság volt, a rövid életű hetilap, majd a Hídfő indult. A Tövissi Antal Áron és Tövissi Ildikó által irányított lap folyamatosan hígult, majd amikor a Tövissi házaspár az RTV magyar adásához szerződött, a hetilap megszűnt. Székelyudvarhelyen 1990 tavaszán létrejött az Infopress nyomdai kisvállalkozás, ez már a terjedelmesebb kiadványokat is lehetővé tette. Elindulhatott a Székely Útkereső folyóirat, Béke Sándor szerkesztésében. A Haáz Rezső Múzeum gondozásában látott napvilágot a Székelység és a Múzeumi Füzetek sorozat. A legszínvonalasabb kiadvány az Ablak, alcíme: Nemzeti kisebbségek magyar nyelvű lapja/. Majla Sándor főszerkesztő minden igyekezete ellenére eddig két száma jelent meg, egy litvániai és egy kárpátaljai összeállítás. Elindult az Udvarhelyi Híradó hetilap és Koszta István szerkesztésében a Székely Közélet. /Pintér D. István: Székelyudvarhely sajtó-tavasza. = Fiatal Fórum (Bukarest), jún. 22./ Megjegyzés: a felsorolt székelyudvarhelyi lapok megjelenési időpontjai a következők. Szabadság: 1989. dec. 23-tól 1991. márc. 15-ig, Hídfő: 1990. jan. 19.-1990. okt. 25., Székely Útkereső: 1990. áprilisától, Székelység: 1990. júliusától, Múzeumi Füzetek: 1990. júliusától, Udvarhelyi Híradó: 1990. augusztusától, Székely Közélet: 1991. ápr. 29-től júl. 1-ig (összesen kilenc szám). A felsorolás kiegészíthető még egy hetilappal: Udvarhelyi Sporthét /1990. máj. - szept. 25./1991. június 25.Huszonöt éven át próbáltam az USA kongresszusában és a külügyminisztériumban előtárni az erdélyi magyarság panaszait. De 1985-ig nem nagy eredménnyel. Azután mégis sikerült fölhívnom a figyelmet néhány olyan emberjogi dologra, ami megdöbbenést keltett. Igaz, ehhez akkor már Ceausescu rendszere is keményen belejátszott. A következménye az lett, hogy felfüggesztették vagy legalábbis elemzés tárgyává tették a legnagyobb kedvezmény elvének felfüggesztését. mondta el Szász Zoltán, több politológiai könyv szerzője, aki a háború után távozott Magyarországról, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Száz Zoltán úgy látja, hogy az RMDSZ élén állók rendes emberek, de görcsösen ragaszkodnak a hatalomhoz, a másik oldalt, a fiatalabbakat, a radikálisokat, akik határozottabban kiállnák a jogok mellett, azokat leintik, reálpolitikára hivatkozással. Szász Zoltán nemzetközi jogot oktat három egyetemen. Az amerikai etnikai csoportok országos szövetségének főtitkára és bevándorlási igazgatója. Tizenöt éve az amerikai külpolitikai intézet ügyvezető alelnöke, emellett a Magyar Szövetség főtitkára. /Koszta István: Elmondja Száz Zoltán. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 25./1998. április 6.Nagyenyeden, a Bethlen Kollégiumban ápr. 3-5-e között rendezték meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete /MÚRE/ és a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete rendhagyó tanácskozását Sajtó és gazdaság címmel. Az erdélyi magyar gazdasági újságírásról Koszta István, a Pulzus című szaklap volt irányítója tartott előadást. Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor A szakterminológia és a nyelvi tervezés címen beszélt, majd átadták Csávossy Györgynek, az RMGE elnökének, a mezőgazdasági tudományok doktorának és költőnek az életműdíjat a Magyar Borakadémiától és a Magyar Kulturális Intézettől. /Bihari Napló (Nagyvárad), ápr. 6./2006. március 18.A Lukailencfalva egyházközséget 43 éven át szolgáló Aldobolyi Rákossi Lajos református lelkész nevét vette fel a március 15-ei ünnepség keretében a dózsagyörgyi–ilencfalvi általános iskola. Aldobolyi Rákossi Lajos volt az egykori iskola alapítója /1868-ban/, az 1848-as szabadságharcban honvéd főhadnagyként szolgált a lelkész. Idén augusztusban lesz születésének száznyolcvanadik évfordulója. Tiszteletére emlékplakettet és új iskolatáblát lepleztek le. Az eseményre elkészült Koszta István szerkesztésében az Adattöredékek Lukailencfalva múltjából és jelenéből című monográfia, melyet az unoka, Rákossi Zoltán anyagi támogatásával sikerült kiadni. Az egykori 48-as honvéd főhadnagy leszármazottainak finanszírozásával készült el az iskola falán felavatott bronztábla is. A templomkertben megkoszorúzták a nemrégiben újraállított Rákossi Lajos-síremléket. /Mészely Réka: Névadó ünnepség a dózsagyörgyi iskolában. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 18./2007. május 31.Az 1990-es években megnyíltak a kapuk a kisebbségiek szakemberképzése előtt is, megnőtt a marosvásárhelyi történetkutatók száma. A fiatal magyar történészek felkarolták a város múltjának kutatását. Most már van magyar kutató, aki a két világháború közötti időszakkal foglalkozik, és az is, aki a kommunista rendszer első két évtizedével, az Autonóm Tartomány megalakulásával, működésével és más hasonló kérdéssel igyekszik megbirkózni. Így jelenhetett meg a hiánypótló mű: Marosvásárhely történetéből (második kötet). A Pál-Antal Sándor és Novák Csaba Zoltán szerkesztette vaskos kötet különbözik az előzőktől. Marosvásárhely esetében a legtöbben a város középkori és későbbi múltját kutatták. A második kötet ezt a hiányt pótolja, alcíme: Új- és legújabb kori tanulmányok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/. A Pál-Antal Sándor, Simon Zsolt, Gidó Csaba, Koszta István, Sebestyén Spielmann Mihály, Nagy Miklós Kund, Körtesi Zsuzsanna, Berekméri Árpád-Róbert, Szabó Miklós, Novák Csaba Zoltán, Lázok Klára, Stefano Bottoni, Gagyi József és Soós Zoltán szerezte vaskos kiadvány érdekes várostörténeti témákat dolgoz fel. A város huszadik századi (és részben huszonegyedik század eleji) történetéről átfogó képet nyújt. /Nagy Botond: Mi történt a huszadik században Marosvásárhelyen? = Népújság (Marosvásárhely), máj. 31./2007. augusztus 31.Nyeregben és nyeregből szállva a Nagy Háború címmel könyv készül a m. kir. marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred történetéről. Az egyetlen erdélyi honvéd huszárezredet Marosvásárhelyen és Szamosújváron helyezték el. Az ezred és tisztikara figyelemre méltó társadalmi tényező volt a két város életében a 20. század első évtizedében. A könyv emléket kíván állítani többnyire a Székelyföldről, de Belső-Erdélyből is származó ezrednek levéltári források, visszaemlékezések, naplók, szemtanújelentések segítségével, korabeli illusztrációs anyag, fényképek közlésével, valamint a fellelhető névlajstromok közreadásával. Munkájához a szerző, Koszta István köszönettel vesz minden segítséget, visszaemlékezést. /Koszta István: Nyeregben és nyeregből szállva a Nagy Háború... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 31./2008. március 20.Március 16-án, vasárnap mintegy 350 résztvevő jelenlétében tartották a krizbai március 15-i ünnepséget és a konfirmációt. A helyi evangélikus templomban megtartott ünnepi istentiszteleten Koszta István lelkész hirdetett igét, ünnepi beszédet mondott Ferencz Piroska RMDSZ-elnök, Apró Károly alpolgármester, Barcsa Márton és Aranyosi István megyei tanácsos. /Bensőséges ünnep Krizbán. = Brassói Lapok (Brassó). márc. 20./2008. június 21.Két marosvásárhelyi huszártiszt naplójából, emlékirat-töredékeiből, illetve tiszttársaik napló-, feljegyzés-, szemtanújelentésének töredékéből, hadijelentésekből és más forrásokból egybeírt történet kerekedett ki Koszta István nemrégiben megjelent Huszártörténet című könyvében. A kötet magánkiadás, a csíkszeredai Tipographic nyomdaüzemében készült. A törzsanyag jelentős része a m. kir. marosvásárhelyi 9. huszárezrednek a háborúban való részvételről szól, az elfelejtett marosvásárhelyi 9. huszárezred regényes története. A terjedelmes kötet előszavát dr. Balla Tibor alezredes, hadtörténész, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum bécsi kirendeltségének helyettes vezetője írta. /Huszártisztek naplója. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 21./2008. június 28.A Székely Hadosztály és a Székely Hadosztály Egyesület szerepe Erdély XX. századi történelmében témakörben hangzanak el előadások június 29-én Csíkszeredában a Hargita Megyei Kulturális Központban (HMKK). A konferencián dr. Szabó Pál Csaba: Román irredenta törekvések 1867–1921 között, dr. Pál-Antal Sándor: Román betörés – menekülés 1916-ban, dr. Garda Dezső: Gyergyóiak az első világháború hadszínterein, Gottfried Barna: A Marostól a Krasznáig. Erdély katonai–politikai helyzete 1918 végén. A Székely Hadosztály címmel, Szentpály-Juhász Miklós: Két malomkő között: A románokkal a kommunizmus ellen vagy a kommunistákkal a nemzeti érdekekért?, Koszta István: Erdélyi huszárok a Székely Hadosztályban, Nagy Szabolcs: A tiszteletbeli székely, Kratochvil Károly közéleti tevékenysége Trianon után, dr. Horváth Sz. Ferenc: A Székely Hadosztály Egyesület zsidómentési tevékenysége Észak-Erdélyben, 1943/44-ben címmel értekezik. /Konferencia a HMKK-ban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 28./2008. július 16.Koszta István Huszártörténet /Csíkszereda/ címmel magánkiadásban közzétette, jegyzetekkel ellátta és megírta a magyar királyi marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred történetét levéltári dokumentumok, emlékiratok, naplók, szemtanúk vallomásai alapján. A könyvet dr. Balla Tibor hadtörténész és dr. Pál-Antal Sándor történész, levéltáros lektorálta. A könyvet Budapesten, a kézirat elkészítését támogató Hadtörténeti Múzeumban mutatták be. Koszta István gazdasággal, kisebbségtörténettel, politikatudományi kérdésekkel foglalkozó újságíró volt, aki most hadtörténeti könyvet tett le az asztalra. Családi megbízással indult munkája. Koszta nagyapja után kutatva eljutott a Budapesti Hadtörténeti Intézetbe. Ott elővették nagyapja törzslapját. Megírta a kért vázlatos családtörténetet, viszont megfogta a téma. A Hadtörténeti Levéltár munkatársainak baráti együttműködése révén megtalálta az ezred iratait. Ezeket kilencven éve senki nem vette elő. Egymás után talált naplókat, ezrednaplót stb. És itt kezdődött a hadtörténet. Összességében hatévi kutatói munkája van a megjelent könyvben. A kiegyezéstől a világháború végéig követhető a huszárezred története és vele együtt két erdélyi város – Marosvásárhely és Szamosújvár – élete, áttételesen Erdély története. /Oláh-Gál Elvira: A 9. huszárezred regényes története. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 16./2008. október 15.A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében Koszta István Huszártörténet című könyvét ismerheti meg az olvasóközönség október 16-án a kulturális központban. A könyvet méltatja: dr. Garda Dezső történész, egyetemi docens és Oláh-Gál Elvira újságíró. /Huszártörténet. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 15/2008. december 11.Székelyföld 1918 decemberében címmel történelmi konferenciát, azon belül pedig könyvbemutatót szerveztek Marosvásárhelyen. Koszta István hét évvel ezelőtt kezdett el dolgozni Huszártörténet című kötetén, amikor nagyapja életének eseményeiből kiindulva családtörténet írásába kezdett. A családi dokumentumok felkutatása során olyan iratokra lelt, amelyekből kikerekedett a marosvásárhelyi 9. huszárezred, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének és Erdély Romániához való csatolásának története. Pál-Antal Sándor történész, a kötet szerkesztője szerint a Csíkszeredában élő Koszta István olyan folyamatot indított el, amely újabb kutatásokat, a magyarság történetének az 1918-as eseményekre vonatkozó részleteinek tisztázását vonja maga után. Raffay Ernő budapesti történész és Pollmann Ferenc hadtörténész az 1918 decemberében bekövetkezett erdélyi román honfoglalás előre megírt forgatókönyvéről, a trianoni szerződés előzményeiről beszélt. /Antal Erika: Huszártörténet. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 11./2009. december 14.Ötszáz éve áll a Vártemplom, remélhetőleg még ötszázat fog, s akkor ez a tábla is ötszáz éven át hirdeti majd az 1872–1919 között Marosvásárhelyen szolgáló IX. honvéd huszárezred emlékét – mondta Koszta István, a Huszártörténet című dokumentumkötet szerzője, aki a marosvásárhelyi hagyományőrző huszárcsapat létrejöttekor azt ígérte, hogy emléktáblát állíttat a honvédeknek. Felavatták az emléktáblát a Vártemplom falán. /(mezey): Emléktábla a IX. honvéd huszárezrednek. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 14./2010. augusztus 8.Nem (csak) Erdély volt a tétKoszta István egyike azon Romániában élő magyar újságíróknak, akik filológiai végzettséggel nem a tanári pályát választották, hanem a sajtó berkeiben kezdtek dolgozni. Már az 1989. decemberi események után közvetlenül érezte, mit kell tennie. Ott volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. december 27-én Marosvásárhelyen tartott első országos kongresszusán, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Köztük volt Koszta István is. A sajtóban létrehozta a Pulzus című, gazdasági élettel foglalkozó lapot. Munkássága mind jobban bizonyítja, hogy rátalált arra az útra, amely mind tudatosabban tükrözi azt az irányt, amellyel az Erdélyben és a nagyvilágban élő olvasóinál mind jobban elérheti az önazonosság hatékony fejlesztését. Tényfeltáró könyvei beszédes bizonyítékai ennek. Legújabb könyve: Nem (csak) Erdély volt a tét. Alcíme: Kései tudósítás a párizsi konferenciáról (312 oldal, Kárpátia Stúdió Kft. 2010). Maga a könyv unikum, ennek is köszönheti szokatlanul nagy sikerét. Az első kiadás hetek alatt (nem túlzás) elfogyott, már a második kiadást nyomtatják a budapesti Korrekt Nyomda nyomdaüzemében. A Tóth Gábor által tervezett borító megragadja az olvasó figyelmét, zsúfoltságával beszédesen bizonyítja, a könyv tartalma nem mindennapi. A címlap fotója a trianoni „békekonferencia” megnyitása. Febt a szerző neve, a könyv címe, alcíme, majd a kép alatt szalagcímben: Titkosított jelentések, eddig nem publikált dokumentumok. A hátsó borító képei: Clemenceau, Wilson és Lloyd George a diktátum aláírása után. Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) portréja. 1899. május 25. és egy bécsi orvostanhallgató diák aláírása. A fülszövegből gondolatsornyit idéznék: „Vajda-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért…” Nem véletlen, hogy a könyvhöz Raffay Ernő történész, a vizsgált kor egyik legjobb magyar ismerője írt előszót. Így fogalmaz: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig… Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani… Ajánlom Koszta István könyvét minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Brăteanu vagy éppen gróf Bethlen István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.” Koszta István tudatosságát jellemzi: a budapesti könyvhétre megjelent könyvet 2010. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján du. 4–5 óra között a budapesti Vörösmarty téren a 80. számú Püski-pavilonnál dedikálta először, másodszor pedig az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatta be. Ezt követte az erdélyi körút, csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet az előszót író Raffay Ernő mutatta be. Kolozsvárról megtisztelő meghívást kapott, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Bariţiu Történeti Intézetének konferenciatermében nemzetközi konferencia keretében mutatták be. A rendezvény védnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a román–magyar történész vegyes bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt, a moderátor pedig Lucian Nastasă-Kovacs, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Koszta István kötetét dr. Stelian Mânduţ ajánlotta a történésztársadalom figyelmébe. A hiánypótló munka Vaida-Voevod 1918–20-as, a párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, máig nem publikált rejtjeles üzeneteit dolgozza fel. A dokumentációt alaposan ismerve írta, fordította és bő jegyzetanyaggal látta el a szerző. A könyv egyaránt szól románokhoz és magyarokhoz. (A nem könnyű, de kitűnőre sikeredett fordítást dr. Lakatos Artur Lóránd történész végezte.) Az egykori magyar országgyűlési képviselő Vaida-Voevod a Trianon után létrejött „Nagy-Románia” első miniszterelnöke volt, ám erdélyi autonomista elképzelései miatt hamar kiszorult a hatalomból. A harmincas években közel került a jobboldali eszmékhez, így – bár háborús rémtettek nem fűződnek a nevéhez – a második világháborút követően munkássága tabutémává vált. Történettudományi recepciója máig rendkívül foghíjas és egyoldalú, többek közt ezen is szeretnének változtatni a konferencia szervezői. A könyvbemutatóval egybekötött konferencián Kónya Hamar Sándor kolozsvári író-filozófus Demeter Béla politikai kálváriájáról beszélt. Szávay István történész-politológus a Vaida-Voevod személyiségével kapcsolatos képet árnyalta, többek közt elmondta: Vajda Sándor mint parlamenti képviselő egy pillanatig sem feledkezett meg arról, kik küldték őt a magyar palamentbe, kitűnő szónokként következetesen a románság érdekeit képviselte. Szónoki technikája a következő volt: mindig általános kérdést vetett fel, majd azt kifejtve eljutott a nemzetiségi problémához. Valamennyi felszólalásában a nemzetiségi kérdés került központba. Tudta érvényesíteni a magyarországi románság érdekeit, hangsúlyozta, hogy a monarchiában a magyarok és a románok egymásra vannak utalva. Az előadásokból kiderült: a Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián rendkívül tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január–november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei, az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Vaida-Voevod levelei azért is fontosak, mert eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban. A hallgatóság közt jelen volt Csucsuja István, a BBTE történettudományok professzora, volt dékánhelyettes, Vekov Károly volt RMDSZ-es országgyűlési képviselő, egyetemi tanár, Sipos Gábor, az EME elnöke, egyetemi tanár, Vasile Puşcaş, Románia EU főtárgyalója, egyetemi tanár, Zagyva György Gyula magyarországi képviselő, több akadémiai és egyetemi munkatárs. Koszta István könyve hét nagy egységre tagozódik. Mindenik tartalma a maga egészében olyan információkat tartalmaz, melyek ismerete nélkül csak hiányos képünk lehet. Az ebben a részben elmondottakat árnyalja és egészíti ki a közel 35 oldalnyi függelék. Ehhez van csatolva a levelek jegyzéke és a névmutató, és kézbe vehetünk egy román térképet is, amely 1915-ben ábrázolja Erdélyt és Bukovinát. A kötetet érdemes figyelemmel olvasni, benne az ember előtt feltárul egy olyan világ, amelyről azt gondolta: ismeri. A könyvet elolvasva rájöhet arra, még sok tanulnivalója volna, ha ezt a kort tényleg szeretné megérteni. Csomafáy Ferenc. Vasárnap (Kolozsvár) 2010. augusztus 12.EMI-tábornyitásSzemet gyönyörködtető néptáncbemutatóval, Széman Csilla népdalénekes és Dinnyés József daltulajdonos fellépésével, valamint Gyergyószentmiklós polgármestere, Mezei János köszöntőjével kezdődött tegnap a VI. EMI-tábor. A déli órákban már valamennyi tematikus sátor üzemelt, rengeteg érdeklődő látogatott ki a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területére. A nap előadói között szerepelt Koszta István hadtörténész, aki a Trianon — esélyeink az esélytelenségben. Elmulasztott döntések címmel tartott előadást, de Szilágyi Ferenc egyetemi tanár, Gergely István katolikus plébános vagy Vetési László szórványlelkész is. Az első napon olyan fontos témák is terítékre kerültek, mint az érmelléki önrendelkezés, a besúgók és az egyház kapcsolata, vagy a szórványvidék helyzete. Az első napot a NemEz, a Beatrice és a Hungarica együttesek koncertje zárta. Az augusztus 15-ig tartó tábor programjáról a www.emitabor.hu/erdely internetes oldalon lehet tájékozódni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. október 5.Nem (csak) Erdély volt a tétKoszta István hadtörténész Nem (csak) Erdély volt a tét című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre. A közölt dokumentumok java még soha nem jelent meg (románul sem), egyesekhez hozzájutni is kész kaland volt – mondta el Koszta István a kötet magyarországi bemutatóján. A szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián ügyködő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január – november), feljegyzései és emlékirat-töredékei pedig 1920 első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Raffay Ernő előszavában többek kozött ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. * Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani. Vagy inkább üzenni? * A Koszta István által összeállított könyv, amely Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) szemüvegén keresztül láttatja a korabeli eseményeket, azt a magyarellenes küzdelmet mutatja be, amelynek során a román vezető politikusok minél több területet akartak megszerezni az Osztrák–Magyar Monarchia felségterületéből. * Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is." A könyvet a Súrlott Grádics irodalmi kör október 13-i, szerdai ülésén mutatják be a szerző jelenlétében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Felkért méltatói: dr. Raffay Ernő történész, egyetemi tanár és dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár. b. d. Népújság (Marosvásárhely), 2010. október 13.KönyvbemutatóKoszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre. Raffay Ernő szavában többek között ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani. Vagy inkább üzenni? Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is." "A könyvet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör mai ülésén mutatják be a szerző jelenlé-tében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Kolozsváron október 14-én, a Phoenix könyvesboltban (Fő tér 23., a magyar konzulátus udvarán). Felkért méltatója: dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár. Népújság (Marosvásárhely) 2010. október 20.KönyvbemutatóKolozsváron a Phoenix Könyvesház Főtér 23. szám alatti bemutató termében, 2010. október 14-én délután 17 órakor mutatták be Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról. Titkos jelentések, eddig nem publikált dokumentumok című könyvét. A könyv ötletének kialakulását és keletkezését ismertette Dr. Pál – Antal Sándor levéltáros-történész, az MTA külső tagja, Koszta István publicista-író. A könyvről beszélt Csomafáy Ferenc újságíró. Az alábbiakban az általa elmondott szöveg szerkesztett formáját közöljük. Majd Koszta István ismertette azt a tudományos munkát, amit befektetett a könyv elkészítésébe. Házigazda a Phoenix Könyvesház tulajdonosa, Magyary Eszter volt. Tisztelt hölgyek és tisztelt urak! Van egy mondás: A jó könyv eladja magát. De a Budafoki pezsgő és borfesztiválon meggyőződhettem a jó bornak is, kell a reklám. Ezért gyűltünk itt össze. Engem hírben értesítettek, hogy Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvét Budapesten 2010. június 4. a Nemzeti Összetartozás Napján, Vörösmarty téren a Püski pavilonnál dedikálja először. Másodszor az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatják be és dedikál is. Ezután következik az erdélyi körút Csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet, az előszót író Raffay Ernő mutatja be. Ezt követi a Kolozsvárról érkező megtisztelő meghívás nem is akármilyen helyről: a Román Akadémia Kolozsvári Gheorghe Baritiu Történeti Intézetének konferenciatermében (Kolozsvár, Kogălniceanu (Régi nevén Farkas) utca 12-14. I. emelet), ahol nemzetközi konferenciát tartanak. Erre az eseményre voltam meghívva. Számomra itt az volt az érdekes, ismervén a történészeket, akik között általában két fajta van. Van nagyon jól felkészült és van nagyon, nagyon felkészült, aki végig okoskodja az eseményeket. Az tűnt fel, hogy ez utóbbival nem találkoztam. A szakma rendkívül jól felkészült egyéniségei voltak ott, akik tényleg jól ismerik ezt a kort, de fogást a szerzőn nem találtak. Ez már sokat jelentett számomra. A rendezvény fővédnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a Román- Magyar Történész Vegyes Bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt. A moderátor Lucian Nastasă-Kovacs volt, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Ez mindet elmond.De jelen volt Szávay István történész- politológus, a Jobbik Magyarországért párt országgyűlési képviselő, aki szakdolgozatot írt Vajda Sándorról. Az eseményről írásban számoltam be, amelyet a Kolozsváron megjelenő Vasárnapban jelentettem meg. Azért, mert szerettem volna mind azt, ami ott elhangzott egy olyan lapban közölni, amelynek olvasó táborában vannak olyan személyek, akik kisebb vagy nagyobb hivő közösségek élén állanak. Mert maga a könyv üzenete olyan, hogy véleményem szerint föltétlenül el kell jusson azokhoz, akik higgadtan, indulat nélkül tudnak szembenézni azokkal a történelmi eseményekkel, melyek, befolyásolják mindennapi életünket. A terjedelmes anyagot a Vasárnap szerkesztői el helyezték a lapban. Köszönet érte. Ezzel teljesült az, amit Koszta István a kolozsvári könyvbemutató után kérdésemre, ami így szólt „Egy mondatban neked, mit mondott Vaida Voievod? Válasz: Olyan tudatos, népét szerető politikus szeretnék lenni, amilyen ő volt. Tisztelt hölgyek és urak! Meg kell, mondjam őszintén egy nagyon csalóka könyvet, vesznek kézbe. Oldalainak száma a fedőlappal együtt 314. De mivel 4 fajta kisbetűkkel nyomtatták, ha rendes megszokott nagyobb betűtípust használtak, volna akkor kb. 800 oldalas lenne a könyv, mely a maga nemében merem állítani a hatalmas könyvtárnyi irodalmat magába foglaló trianoni irodalomban is egyedi. Olvasás közben olyan kulisszatitkokat tudnak meg, melyet csak egy nagyon jó adottságú értelmes egyén, aki részt vett személyesen Párizsban január- november, tehát 11 hónapon keresztül, az úgy mond békekonferencián, melynek fővonala a koncon való osztozkodás volt. Tudatosan ezért robbantották ki az első világháborút. Azért, mert azok az országok, melyeknek nem jutott gyarmat és közben iparilag és gazdaságilag megerősödtek, most területeiket kibővítsék. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át, tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat– és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Területszerzésben elvakult résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint anémet területszerzés illúziója is szertefoszlott. A világ életét befolyásoló eseménysorról könyvtárnyi irodalom jelet meg. Levéltári szobák teltek meg dokumentumokkal, melyeknek nagy része titkosítva volt és véleményem szerint most is vannak titkos iratok, melyek elkerülték a kutató gárda figyelmét. Koszta István könyv egy olyan szegmentumot választott témájául, amely az eddig megjelent irodalomban páratlan. Vajda Sándor az Osztrák- Magyar Monarchiában született. Az egykori Szolnok Doboka megyében, ma Kolozs megyében Alparéten. Magyar iskolában tanult. Kitűnő képességeinek is köszönhetően Bécsben szerez Doktori diplomát. Maga a gyógyítás nem igen érdekli, de a különböző politikai áramlatok annál inkább. Több nyelvet beszél, köztük a franciát anyanyelvi fokon. Rendkívül jó interperszonális képességekkel magáldott ember. Aki hamarosan a magyar országgyűlés tagja, ahol a parlamentben minden alkalmat megragad a Magyarországon élő románok érdekeinek kihangsúlyozására. Politikai felkészültségét hamarosan Bukarestben is felismerik és ott is jelentős szerepet játszik el egészen oda, hogy a Párizsban tárgyaló román delegáció egyik legfontosabb tagja, aki írásban referált a Delegáció megbízott vezetőjének Ion Brăteanunak és a kormányzótanácsnak. Az általa megírt leveleket rejtjeles formában továbbítják a címzetthez. A könyvben közölt levelek, ebből rendkívül jól őrzött forrásból származnak. Ezért is bizonyos érdeklődésű emberek számára végtelenül értékesen vallanak azokról a tevékenységekről, melyeket a román delegáció egyik legfontosabb tagja megtett Párizsban a XX. szádad 1919-es évben. Ezekből a levelekből, melyekből, az első 1919. február 5. az utolsó 1920. február 23. között íródott kiderülnek, mindazok a cselekedetek, melyek annak érdekében történnek, hogy a háborút vesztes státusban levő Románia, mely a párizsi tárgyalások kezdetén rosszabb tárgyalási pozícióban volt, mint a nagy ellenség, Magyarország végül is nyerő helyzetbe kerüljön. A rendkívül nagyszámú Párizsban tárgyaló román delegáció minden erejével és főleg pénzével, ígéreteivel, fondorlatával, néhol gátlástalanságával elérte azt, amit akart. Mindezt messze menőleg bizonyítja azt, amit az eseményeken jelenlevő Vajda Sándor, aki ekkor már felvette új nevét Alexandru Vaida Voevod leveleiben többször is, leír. Az olvasó első kézből tudhatja meg egy néhány ember kivételével a nagyhatalmak képviselőinak fogalmuk sem volt arról, hogy amiről tárgyalnak tulajdonképpen hol is, fekszik a világtérképen. Nem túlzás a közölt anyagokból tökéletesen kiderül az a ragyogó mesterkedés, amivel bizonyos delegációk ki tudták harcolni azokat az előnyöket, melyek számukra fontos volt. Az események nagy része nem a különböző tárgyalásokon dőlt el, hanem a fehér asztalnál, ahol bőven volt mit fogyasztani. Csak a megjelent levelekből látszik milyen hatalmas pénzeket költöttek ilyen célokra. Vajda nem egy levelében pénzt kért a legkevesebb amire én emlékszem, az 800.000 dollár, de nem egy levelében a milliót, milliókat is túllépi. A könyv számomra még azért is érdekes, mert például elmondja, francia sajtó Románia számára, kedvező reklám anyagok közléséért 500.000 frankot kapott 1919-ben. A pénz nagyhatalom. Az ígérgetés manipulációs felhasználása rendkívül eredményes volt a konc, a zsebbe dugható dollár kötegek bárkinek jól jöttek. A könyv számomra egyik csemegéje az, amikor Koszta István egy 1919-ben írt levél, mellé tesz egy Vaida által 20 évvel később írt levelet ugyanarról az eseményről. Még egy csemege, amikor román hölgykoszorút visznek le a királynő vezetésével a Párizsban unatkozó diplomáciai testület szórakoztatására. Ennek a csoportnak még Kolozsvárról is volt tagja. A csemegéket tovább lehetne sorjázni. De benne van a könyvbe. Még van egy számomra nagyon fontos tényező. Dr. Páll- Antal Sándor levéltáros – történész. MTA külső tagja, akinek a munkája nélkül ez a könyv nem lenne olyan, amilyennek elkészült. Ebben az esetben láthatjuk, hogy egy jó levéltáros mennyire segítheti a kutató újságírót. Megmondván neki, mit hol kaphat meg. A többi már a szerzőn múlik, aki ebben a könyvében, ebben a tárgyban csúcsformát fut meg. Mert egy ilyen típusú könyv hozzá segíti az embert ahhoz, hogy egy bizonyos kis, de nagyon fontos szegmentumot tárjon fel egy világot átrendező eseményről. Csomafáy Ferenc, erdon.ro 2010. október 20.Nem (csak) Erdély volt a tétNem (csak) Erdély volt a tét. Kései tudósítás a párizsi konferenciáról – áll Koszta István filológus, történész legutóbbi kötetének címlapján, a könyvön, amely hiánypótló és amely szokatlan nézőpontból, Alexandru Vaida-Voevod levelei, az 1918–20-as, párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, a könyv megjelenése előtt nem publikált rejtjeles üzenetei alapján, azokat idézve beszél a békekonferenciáról, történészi pontossággal. A Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az úgynevezett békekonferencián tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első munkaévét (1919. január-november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák, a levelek eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban. A kötetet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör legutóbbi estjén, teljes teltházas közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be a Bernády Házban. Bölöni Domokos házigazda és körvezető nyitószavait követően a kiadványt Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros méltatta: – A könyv nagy sikert aratott Budapesten. 1918–19-re vonatkozó része elénk, erdélyi és magyarországi magyarok elé tár sok részletező kérdést a párizsi konferenciáról. A kötethez Raffay Ernő történész írt méltatást, amelyben a következők állnak: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig... Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani... Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.” A fülszöveg gondolatsora szerint „Vaida-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért...” Ezt Koszta Istvánnak köszönhetjük, de nem csak mi, hanem az erdélyi román történészek is, főleg a kolozsváriak. Köztük sokan jól tudnak magyarul, így kompetensen tudták értelmezni Koszta munkásságát. Meggyőződtem arról, hogy őket is mennyire érdekelte a kötet, amely számukra is újdonságot jelentett. Betekintést nyújt a trianoni eseményekbe és nem csak azok egyoldalú, magyar részről történő ismertetését, hanem a másik szemszög érzékeltetését is nyújtja. Ezek a békekonferenciák nem jelentettek kimondottan fontos ügyet. A nagyhatalmak már felosztották egymás között az érdekszférákat, ez nekik másodrendű kérdés volt. A magyar küldöttség például nem is volt a konferencia hivatalos meghívottja, mert a monarchia akkor bomlott fel, Magyarország pedig még nem létezett. Be sem jutottak a trianoni palotába. Ez olyan tragédia, amelyről kevesen tudunk. Nagyon jól dolgozott viszont a román küldöttség, megtalálták a kiskapukat, megszerezték támogatóiknak a meggyőzhető embereket. A kötet alaposan kitágítja a Trianonnal kapcsolatos szemléletünket, azt hogy hogyan tekintünk mi másokra, de azt is, hogy mások hogyan tekintettek ránk. Ehhez a kötet hozzásegített – hallottuk a méltatótól, majd a szerző beszélt a könyvet megelőző kutatómunkáról, az anyagszerzés szinte hihetetlen egybeesésekkel gazdagított történeteiről. Mint mondta, a legnagyobb próbatétel az volt, hogy kimondottan a forrásanyagra támaszkodjon és erre szorítkozóan megállja, hogy következtetéseket vonjon le. Ez a történészi kutatói fegyelem eredménye. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely) 2011. június 17.Teljes mértékben közbenjárt az országáért...Könyv Mária román királynõ párizsi követjárásáról Koszta István Csíkszeredában élõ hadtörténész, újságíró Nem (csak) Erdély volt a tét címû könyvének második kötetét - Mária román királynõ párizsi követsége -1919, Kárpátia Stúdió, Budapest, 2011 - mutatták be szerdán délután a Minerva Mûvelõdési Egyesület Jókai/ Napoca utca 16. szám alatti székhának alagsori termében. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplórészletek Mária román királynõ 1919-es párizsi követjárásáról - ezt az alcímet adta mostani kötetének a szerzõ, a bevezetõ megírására pedig Borsi-Kálmán Béla budapesti történészt kérte fel, aki az est folyamán a kötet méltatását is vállalta. Az esemény házigazdája Köllõ Katalin, lapunk munkatársa volt. Alexandru Vaida-Voevod addig ismeretlen jelentéseit és levelezéseit tette közzé tavaly megjelent Nem (csak) Erdély volt a tét címû kötetében Koszta István, hasznos információkkal szolgálva az 1919-es párizsi békekonferencia körülményeirõl. Már akkor foglalkozott Mária román királynõ párizsi látogatásával, a téma pedig olyannyira felkeltette az érdeklõdését, hogy úgy döntött: mélyebbre ás ezzel kapcsolatban. - Ez a két könyv tulajdonképpen eddigi kutatásaimnak a mellékterméke: illetékességem az 1869-tõl 1918-ig terjedõ idõszakra, a magyar honvéd lovasság hadtörténetére vonatkozik. Ennek ellenére azonban képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a párizsi békekonferenciát, hiszen ez az esemény minduntalan elõkerült a vizsgálódásaim során - hangsúlyozta Koszta. Elmondása szerint muszáj volt foglalkoznia a témával, s amiként a Nagy Magyarország Dokumentumok sorozat részeként megjelent kötetnek, úgy neki is az volt a célja, hogy a történelem kevéssé ismert mozzanatairól, vitákat kiváltó eseményeirõl, személyeirõl további egyedi információkat szolgáltasson az érdeklõdõk számára. Mozaikokból összerakni a történetet, hogy aztán az olvasó elé tegye azt, pótolva az eddig megjelent munkák hiányosságait is: jelen esetben Mária román királynõrõl, a brit Viktória királyné, valamint az orosz II. Sándor cár unokájáról, Nagy Románia megálmodójáról, aki a nagy múltú család leszármazottjaként hatalmas nemzetközi diplomáciai szereppel bírt, és sokak által csodált bölcsességgel rendelkezett. Koszta István minden olyan dokumentumot igyekezett elolvasni, amit a királynõ írt, továbbá azokat is, amelyek vele kapcsolatban napvilágot láttak, munkája során többek között Mária életrajzát és naplójegyzeteit is kézbe vette. - Az életmûvét úgy kell értékelni, hogy angolként cselekedett, magában hordozva azt a fajta céltudatosságot, amelyre az angol királyi ház tagjait nevelik, közben pedig teljes mértékben közbenjárt az országáért. Tudatában volt annak, hogy Nagy Romániát õ rajzolta be a világ térképére - magyarázta. Amikor a kötet ötlete megfogalmazódott, a szerzõ elektronikus postán kereste meg Borsi-Kálmán Bélát, arra kérve a budapesti történészt, írjon hozzá bevezetõt. Ebbõl végül kisesszé lett, amelyben Borsi-Kálmán arra biztatja az olvasót: Olvassák figyelemmel! Megéri. Hiszen fõszereplõje, Mária királynõ elsõ monográfusa, Mabel Potter Daggett (tudtán kívül Eminescu Esticsillagára hajazó) szavaival: >olyan tünemény volt, aki felkavarta és varázslatos géniuszával ámulatba ejtette a világot . FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2011. június 21.Izgalmas történelemOlyan ez, mint amikor egy ló köré akar valaki istállót építeni. Minden kalandor tervei között szerepel egy birodalom. Ezt a szót szabadnak született ember nem tudja elfogadni. Nagyszabású feltevés. Soha nem akartunk birodalmat, az egész csak megtörtént. (Martha Bibescu) * A feledés jótékony homályába merült tehát a királynõ párizsi követsége - mert követség volt a szó legszorosabb értelmében. A forrásokból egy rendkívül izgalmas, több szálon bonyolódó és bódítóan színes történet bontakozik ki, amelyet bûn lenne nem megosztanom a Trianon-téma iránt érdeklõdõkkel. (Koszta István) * Olvassák figyelemmel! Megéri. Hiszen fõszereplõje, Mária királynõ, elsõ monográfusa, Mabel Daggett (tudtán kívül Eminescu Esticsillagára hajazó) szavaival: Olyan tünemény volt, aki felkavarta és varázslatos géniuszával ámulatba ejtette a világot. (Borsi-Kálmán Béla) Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét - kései tudósítás a párizsi konferenciáról címû könyvét Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi körben mutatták be 2010. október 13-án, a Bernády Házban, másnap pedig Kolozsvárott, a Phoenix könyvboltban - felkért méltatója dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. fõlevéltáros, egyetemi tanár volt. Abban a könyvében Koszta István Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikus párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre. A bemutatón jelezte: lesz folytatás. �?s íme, egy év sem telt bele, itt van a második rész is: Mária román királynõ párizsi követsége, 1919. Ezúttal Kolozsvárt mutatták be elõbb, június 15-én, a Minerva Mûvelõdési Egyesület Napoca/Jókai utca 16. szám alatti székhelyén, másnap pedig Marosvásárhelyen, ismét csak a Bernády Házban, harmadikként pedig június 23-án Csíkszereda közönsége ismerheti meg. Ma nem egyszerû, vagy talán inkább nehéz megítélni Mária román királynõ 1919. március-áprilisi párizsi és londoni útjának diplomáciai és politikai összefüggéseit. Magánúton járt, tehát cselekvõen nem befolyásolhatta a békecsinálók döntéseit. Bízott viszont abban, hogy párizsi jelenléte a konferenciának abban a szakaszában, amikor még forró volt a levegõ, befolyásolta a ráfigyelés, a vitavezetés módját, és országa általános megítélését áll a fülszövegben. Az új könyvet a jeles budapesti történész, egyetemi tanár, Borsi-Kálmán Béla mutatta be, és a dedikálás sem maradt el. Mária királyné valójában királynõ volt, hiszen a palotában és azon kívül is õ hordta a. koronát. A könyv a királynõként fogadott és tisztelt királyné párizsi követjárásáról szól, pontos címe: Nem (csak) Erdély volt a tét címû könyvének második kötetét - Mária román királynõ párizsi követsége - 1919, Kárpátia Stúdió, Budapest, 2011, és a bevezetõ esszé szerzõje éppen a könyvet méltató Borsi-Kálmán Béla. Már az Alexandru Vaida-Voevod addig ismeretlen jelentéseit és levelezéseit tartalmazó könyvben is foglalkozik Mária román királynõ párizsi látogatásával, a téma annyira érdekes és izgalmas, hogy nem hagyta nyugodni. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a két kötet voltaképpeni kutatásainak csupán mellékterméke ugyanis a szerzõ illetékessége az 1869-tõl 1918-ig terjedõ idõszakra, a magyar honvéd lovasság hadtörténetére vonatkozik. Ennek ellenére képtelen volt figyelmen kívül hagyni a párizsi békekonferenciát, hiszen ez az esemény minduntalan elõkerült a vizsgálódásai során. Mozaikokból áll össze a kép, amely pótolhatja az eddigi munkák homályosságát is. Mária - románul egyértelmûbb: Regina Maria - a brit Viktória királyné, valamint az orosz II. Sándor cár unokája volt, Nagy-Románia megálmodója, aki a nagy múltú család leszármazottjaként hatalmas nemzetközi diplomáciai szereppel bírt, és sokak által csodált bölcsességgel rendelkezett. A szerzõ elolvasott minden hozzáférhetõ dokumentumot, a királynõ írásait, leveleit, életrajzát és naplójegyzeteit, a róla szóló, vele kapcsolatos forrásanyagokat. Mária királynõ angolként cselekedett, magában hordozta az angol királyi ház tagjait jellemzõ céltudatosságot, és teljes mértékben közbenjárt országáért. Csak egy életünk van, de amikor az megadatott nekünk, a királynak és nekem, egy nemes cél töltötte ki: hogy munkánkkal váltsuk valóra népünk nagy álmát, Nagy-Romániát. Tudatában volt, és büszke rá, hogy Nagy- Romániát õ rajzolta be a világ térképére. (bölöni) Népújság (Marosvásárhely) 2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - 2011. október 27.Koszta István könyvbemutatójaTrianon kevésbé ismert titkai Akár tetszik, akár nem: Trianontól nem tudunk 91 év múltán sem szabadulni. Sem a „szűkre szabott” anyaországban, sem az utódállamokban. Így van ez nálunk is, és nemcsak a magyarság, hanem a románság körében is! A megközelítés – főként a hétköznapi emberek esetében – szubjektív. Nagyon kevesen rendelkeznek biztos, hiteles történelmi ismeretekkel, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos dokumentumok még a mai napig is előkerülnek az ismeretlenség homályából. Az, hogy ezek kinek a kezébe kerülnek, az már a szerencsétől is függ. Bizonyára ilyen szerencse kellett ahhoz is, hogy Koszta István közíró, hadtörténészhez jusson Alexandru Vaida-Voievodnak Iuliu Maniuhoz Párizsból az I. világháború utáni béketárgyalások idején hazaküldött levelezése, amely az induló lökést jelentette a Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című kötete megírásához. A nagy siker ellenére akkor még nem gondolt a folytatásra, ám „ha egy üzlet beindul”: olyan újabb dokumentumok kerültek a kezébe, amelyek az első kötet bizonyos állításainak is ellentmondtak, így készült a második kötet, ezúttal Mária román királynő párizsi követsége címmel. A címlapon szerepel még a Nagy-Románia, a megtervezett ország alcím is, nem véletlenül. Koszta István „szerencséje”, hogy nem szubjektívan közelíti meg a cseppet sem könnyű témát. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplójegyzetek sorjáznak tudományos igényességgel könyvében – ez adja meg a hitelességét, és magyarázza azt az érdeklődést, amely nemcsak magyar, hanem román szakmai körök részéről is megnyilvánul. Kedden délután a Jelen Ház kávézóját szép számban megtöltő közönségnek abban a szerencsében volt része, hogy a szerző jelenlétében ismerkedhetett meg a könyv születésének részleteivel, az annak dokumentációjából származó következtetésekkel. Koszta István vérbő – több esetben kemény megfogalmazásokat sem nélkülöző – bemutatója valamelyest megvilágította a trianoni döntés hátterét, ám arra is utalást tett, hogy a teljességig még sok minden hátra van, többek között, további dokumentumok felbukkanása, azok vizsgálata, elemzése. A könyvbemutató vendége volt dr. Pollmann Ferenc, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum előadója, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Koszta István nem hagyományos hadtörténész, hiszen nem harctéri eseményeket mutat be; de az általa felkutatott, eldugott dokumentumokból sokkal többet tudunk meg az I. világháború következményeiről, ahonnan mostani gondjaink is gyökereznek. Már az is valami, hogy ezekről nyíltan, nyíltabban, sőt, néha őszintén is lehet beszélni. Ez kecsegtet azzal a reménnyel, hogy talán konfliktusmentesebb időszak is ránk köszönhet. Kiss Károly Nyugati Jelen (Arad) 2012. július 17.Megjelent az Acta Siculica 2011Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány. A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte. A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik. Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. augusztus 9.Tömény történelem (Nyolcadik EMI-tábor)Alig nyitották meg hivatalosan tegnap a nyolcadik EMI-tábort, Raffay Ernő történész előadásával máris belevágtak a sűrűjébe: a fősátorban tömény „trianoni” történelemórán vehetett részt a nagyszámú hallgatóság. A rendezvény Higgyünk népünk fölemelkedésében mottójú, Borzont határában, a Dorka fogadó területén zajlik, nemzetben gondolkodó fiatalok találkahelye, ahol sorskérdéseinkkel foglalkoznak. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt – idézte az apostolok cselekedeteit Csécs Márton unitárius lelkész, majd áhítatában arra buzdította a jelenlévőket, ne csak bulizannak, hanem merítsék lelküket a megismerés és az értékteremtés közösségi élményébe. A hivatalos megnyitón Gáll Szabolcs gyergyóalfalusi polgármeter mint házigazda, Bege László alpolgármester mint az EMI-táborok egykori résztvevője köszöntötte az egész Kárpát-medencéből összegyűlt fiatalokat. Lovassy Cseh Tamás, az EMI-elnöke pedig, felidézve az eddigi táborok mottóit, annak a reményének adott hangot, hogy az idei is közvetlen, őszinte nemzetpolitikai műhellyé válik. A fősátor első előadójaként Raffay Ernő történész Nagy-Románia megteremtésének, vagyis a Trianon előtti időszak körülményeit vette számba, Koszta István hadtörténész pedig – kissé más szemszögből – az akkori román politika törekvéseiről beszélt. A Trianonhoz vezető út külső és belső körülményei közül a téma kutatójaként ismert történész csak néhányat említett előadásában. Az első világháború előtti geopolitikai helyzet, a nagyhatalmak – a központi és az antant – között kialakult, a világtörténelem első fegyverkezési hajszája csak az egyik külső tényező, amely az Osztrák–Magyar Monarchiát és benne a Magyar Királyságot meggyengítette. Ám az utóbbit körülvevő országok, illetve tartományok, Románia és Szerbia, a két fiatal királyság, valamint Csehország, a Monarchia tartománya szintén egy gyenge Magyarországban volt érdekelt. A belső okok között pedig Raffay szerint akár húszat is fel lehetne sorolni, a liberális, ezért „gyenge” (korántsem ellenséges) nemzetiségi politikától a népességi és etnikai helyzeten át (a kiegyezés idejében a magyarság kisebbségben volt Magyarországon) a politikai baklövésekig, illetve a szabadkőműves páholyok hatalmának előretöréséig. (E témában egyébként Raffay több könyvet írt, a kor dokumentumait tanulmányozva további munkákat tesz le hamarosan az asztalra.) Raffay Ernő a kor történelmi tapasztalataiból kiindulva, a jelenlegi magyar sorskérdésekről kijelentette: szerinte sem az autonómia (a jelenlegi román politikai környezetben nincs realitása), sem a területi változtatások (ennek nemzetközi feltételei hiányoznak) nem tudja megnyugtatóan rendezni a román–magyar viszonyt, hanem a Trianon előtti helyzetből kiindulva kell újragondolni ezt a viszonyrendszert. Koszta István hadtörténész a román királyság alakulásának folyamatába ágyazta a Trianonhoz vezető út fontosabb állomásait. Raffayval némiképp vitázva úgy látja, hogy az akkori Magyar Királyság nem mint önálló entitás tudott megjelenni a nagyhatalmak harcában, így sorsa is sokkal inkább a külső körülmények következménye. Ferencz Csaba Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. augusztus 18.RURBANIZÁCIÓ Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem. Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel: a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával. A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrizni. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben aktívan részt vevő embertípust követelt meg. Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani. A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.” Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott. Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám. A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez jelentősen csökkentette az életminőséget. Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról. A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak. Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén egy időben több csoporthoz is tartozik, a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg. A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt. A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely a munkahelyen való étkezést biztosította, háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük. Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek ne legyen nagyobb végzettsége. Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem. A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet. „A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig. K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…” Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő egy-két év alatt tönkretették a lakásokat. A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás. A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás a lakók hanyagságát bizonyítja. Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni. A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését. A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek. A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során távoli vidékről toborozták a munkaerőt az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét. A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye. Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét. A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő letelepedési segélyt is adtak, ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat. Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt a románság számaránya 202,7%-kal nőtt. Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg: „Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.” A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében nagy problémává vált a lakáshiány. Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben. A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet. Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók naponta átlagosan 2 órát utaztak. A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket. Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is a városi kultúra jelei mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra. A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg. Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor. A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis gyakorivá váltak a deviáns jelenségek, a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról. A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést. Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését. Demeter Csanád Demeter Csanád 1981-ben született Csíkszeredában. 2004-ben történelem szakos oklevelet szerzett 2004–2005 között mesteri képzésen vett részt, majd 2009-ben doktori fokozatot ért el a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Jelenleg történelem szakos tanárként dolgozik, valamint óraadó a Sapientia EMTE csíkszeredai karán. Kutatási területe: Székelyföld gazdasági és társadalmi helyzete a szocialista Romániában, sajtó és média történet (propaganda és cenzúra a kommunizmusban). Transindex.ro 2013. február 1.Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenniA Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek. Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak. A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek. Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik. A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját. A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is. A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő. A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után. Maszol.ro, 2013. november 5.Ne feledjünk, ne hallgassunk (Megemlékezés Barcaföldváron)Napsütéses idő fogadta a nemzeti gyásznapon, tegnap délután a mintegy százharminc megemlékezőt az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén kialakított emlékkertben. Ott, ahol 1944–1945-ben több mint hatezer ember sínylődött, közülük mintegy ezren odavesztek. Hetven év után a helyszínre visszatért a ma 88. születésnapját ünneplő Nagy Imre egykori fogoly, aki emlékeiből osztott meg. A rendezvényen közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékezőket Nagy János hidvégi református lelkész köszöntötte, majd az emlékmű ötletgazdája, az emlékhely kialakításának szorgalmazója, Ungvári Barna András korábbi hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor mondott beszédet, jelezve: már 14. alkalommal emlékeznek itt. Jeremiás próféta könyvéből a babiloni fogságot leíró részből választott igét magyarázott, majd, mint minden évben, most is egy túlélőre összpontosított. A köpeci id. Sebestyén Mózes Benkő Levente által lejegyzett emlékezéséből olvasott fel részleteket. Ötvenedmagával vitték el Köpecről, a táborban sanyarú körülmények között tengődtek, rengetegen meghaltak. Az emlékezés három brassói lelkész igéjével folytatódott: Koszta István evangélikus, Kassay Géza belvárosi református és Szász Ferenc unitárius lelkipásztor osztotta meg gondolatait. András Pál, Magyarország bukaresti nagykövetségének első titkára szerint a fogolytáborban szenvedő embereknek egyetlen bűnük volt: az, hogy magyarok voltak. Ha meg is bocsátunk, de soha ne feledjünk, és ne hallgassunk – mondotta. Nagy Imre túlélő elmondta: Szárazajtán született 1925-ben. Sepsiszentgyörgyön tette le az esküt, s a parancsot katonaként soha meg nem tagadta, amíg őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós le nem tette a fegyvert, mert Magyarország elveszett. Ez 1944. október 16-án történt, s október 20-án szovjet fogságba estek tizenegyen, négyen szárazajtaiak, heten bélafalviak. Ki akarták végezni őket, ingre-gatyára vetkőztették, s egy gödör szélére állították. Amíg a katona a fegyverét töltötte, megléptek. Szamosbethlentől 385 kilométert gyalogoltak étlen, az első 26 kilométert akkor éjjel mezítláb Szeretfalváig. Amikor hazaért, szülei nem ismertek rá. De alig ért haza, egyszer csak szólt a fazék egy román ember nyakában, aki három csendőrrel jött. Kérték az iratait, nem voltak, kezét hátrakötötték, s vitték. 1944. október 24-én este úgy elvitték, hogy 1945 március 26-án este ért haza. Akiket vele együtt elhurcoltak Szárazajtáról, azok közül nyolcan Oroszország valamely részén nyugszanak, senki nem tudja, hol. 156 napot töltött fogságban, abból hármat Sepsiszentgyörgyön börtönben, aztán úgy került Földvárra, mint a tyúk, amelyet megfogott a róka, s nem tudta, hová viszik. Akkor ijedtek meg igazán, amikor megérkeztek, s a kapura ki volt írva románul: Jó, hogy jöttetek magyarországi foglyok. Mintegy 1500-an voltak háromszékiek. Borzasztó volt az az élet, 25 centi széles területen aludt, oldalra feküdve, kopasz föld volt a párnája és a derékalja. A mocskos tóból ittak úgy, hogy félrehajtották a faleveleket, a habot. Abban is mosakodtak. Azért haltak meg sokan, mert nem volt tisztálkodási lehetőség, nem volt étel, főleg ivóvíz. Volt, hogy egy talált cukorrépa mentette meg az életét. Kétszer szökött meg. A szászveresmarti téglagyárnál kapták el, úgy elverték, hogy alig maradt meg, s visszavitték. Egy hónapon keresztül minden nap huszonötöt kapott derékszíjjal a lábára a szökésért. Aztán másodszor sikerült. 1957-ben a magyarságáért ismét megkapta a feketelevest – mondotta Nagy Imre, aki kedvenc énekét is elfújta: Felmegyek a doberdói nagy hegyre. Az emlékezés koszorúzással, himnuszaink eléneklésével zárult a helyszínen, majd a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában szeretetvendégséggel folytatódott. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 27.Száz éve élő legendákat rombol le egy új történelemkönyvKoszta István A sors kereke a végzetre forog? című kötetét mutatták be csütörtök este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A munkáról Pál-Antal Sándor történész mondott elismerő szavakat, majd a szerző beszélt kutatásairól és annak eredményeiről. A száz éve kitört I. világháborúról írt könyvet Koszta István, aki (kiterjedt ismeretségi köre és nagy nyelvtudása révén) olyan korabeli dokumentumokhoz jutott hozzá, amelyek még a történészt is ámulatba ejtették – mondta Pál-Antal Sándor, hangsúlyozva, hogy a szerző bár irodalmárként és újságíróként inkább a memoár-irodalomra „harapott rá”, pontosan dokumentálódott, levéltárakban kutatott, olyan iratokat ásott elő, amelyek szinte elfelejtve rejtőztek a dobozok alján. Azoknak a politikusoknak a visszaemlékezéseit elolvasva, akik a háború kitörése előtt és közben különböző szerződéskötéseken dolgoztak, bejárta a magyar mellett a román, a német, az osztrák és a francia hadtörténeti levéltárakat, történeti kutató intézeteket, könyvtárakat, megfordult a száz évvel ezelőtti események helyszínein, úgy nyomozott az események, a legendák után. Hiánykönyvnek nevezte a kötetet Pál-Antal Sándor, olyan munkának, amelynek ott kell lennie a történészek asztalán. Koszta István a könyv előzményeiről, ötletéről, a 16 évig tartó kutatásairól beszélt, hangsúlyozva, hogy nem tartja történésznek az olyan kutatókat, akik nem használnak forrásanyagot. „Megtisztelő feladatként fogadtam Pál-Antal Sándor megbízását” – mondta, ahogy arról is beszélt, hogy egyértelműnek tartotta a román hadtörténeti intézetben való dokumentálódást is, ahogy a bécsi, vagy a párizsi hasonló intézményeket sem hagyhatta ki. A kutatásai eredményei közül érdekességként elmesélte a szerző, hogy a legenda ellenére, az első világháborút nem a Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása robbantotta ki. „Ezeket a legenda-szerű eseményeket tisztázni kellett végre” – hangsúlyozta Koszta István, aki a fegyverszakértői véleményeket tartalmazó jegyzőkönyvek alapján megállapította azt is, hogy a Gavrilo Princip szerb diák által leadott lövés nem az osztrák-magyar trónörököst érte, hanem annak feleségét, Hohenberg Zsófia hercegnőt, akiről a golyó visszapattanva találta el Ferenc Ferdinándot. A könyvet 2014. májusára fejezte be és máris készül a folytatás, a második, illetve a harmadik kötet, hiszen egy trilógia első részét tette le most az olvasók asztalára. Antal Erika. maszol.ro lapozás: 1-30 | 31-53
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
